1850-ben Rudolf Filsau porosz orvos és mások felfedezték, hogy az idegrostok kivonata szokatlan anyagot tartalmaz.
Otto Lehman német fizikus 1877-ben polarizáló mikroszkóp segítségével figyelte meg a folyadékkristályosodás jelenségét.
1883. március 14-én Federer Leinitzer növényfiziológus megfigyelte, hogy a koleszterin-benzoátnak két olvadáspontja van, amikor megolvad.
Miután 1888-ban többször is megerősítette felfedezését, Leinitzer konzultálni kezdett Lehman német fizikussal. Akkoriban Lehman fűtőfunkciós mikroszkópot épített, hogy megfigyelje a folyadékkristályok lehűlésének és kristályosodásának folyamatát, de attól kezdve Lehman minden energiáját erre az anyagtípusra összpontosította.
& quot;Molekuláris fizika" 1888-ban jelent meg. Ez az anyagfizikai ismereteinek összefoglalása ebben az időszakban. Különösen a mikroszkópos kutatási módszereket javasolta a könyvben, a kristálymikroszkópon és néhány vele végzett megfigyelésen keresztül.
A 20. századi kémikus, Volland tapasztalatait felhasználva megjósolta, hogy melyik típusú vegyület mutat leginkább folyadékkristályos tulajdonságokat, majd szintetizálta a vegyületet, hogy megszerezze az ilyen típusú vegyület, majd Lehman' folyadékkristály tulajdonságait. elmélet igazolódott.
1922-ben a francia Fried gondosan elemezte a létező folyadékkristályokat, és három kategóriába sorolta őket: koleszterikus, szmektikus és nematikus.
Fried' 1930 és 1960 között végzett elemzése után a folyadékkristályokkal kapcsolatos kutatás átmenetileg mélypontra került. Egyesek azt is mondták, hogy az 1930-tól 1960-ig tartó időszak a folyadékkristály-kutatás üres időszaka volt. Ennek oka az lehet, hogy a folyadékkristály gyakorlati alkalmazását akkoriban nem találták meg. Ebben az időszakban azonban a félvezető elektronikai ipar rendkívüli fejlődést ért el. A folyadékkristályok kijelzőkben való alkalmazásához elengedhetetlenül szükséges az átlátszó elektródák mintázata, valamint a folyadékkristályok és félvezető áramkörök integrálásának mikrogyártási technológiája. A félvezetőipar fejlődésével és előrehaladásával ezek a technológiák kiforrotttá váltak.
A szilícium félvezetőket az 1940-es években fejlesztették ki, N-típusú félvezetőkből, amelyek elektronokat vezetnek, és P-típusú félvezetőket, amelyek lyukakat vezetnek PN interfészt képezve, így találták fel a diódákat és a tranzisztorokat. Annak érdekében, hogy az áramkörben a teljes áramlási függvényt AC-tól egyenáramig megvalósítsák, diódákat, az erősítési funkció megvalósításához elektroncsöveket használnak. Az ilyen nagy és terjedelmes alkatrészek teljesen helyettesíthetők félvezető diódákkal és tranzisztorokkal. Nincs szükség elektronok kibocsátására a vákuumba. Mindaddig, amíg szilárd, különösen nagyon vékony filmben vannak, az egyenirányító és erősítő funkciók megvalósíthatók, így az elektronikus áramkör megvalósítható. miniatürizálás. Ezután az optikai feldolgozási technológia alkalmazása az elektronikus áramkörök mintázatainak vékonyítására és ultraminiatürizálására, beleértve a diódákat és a tranzisztorokat. Ezt a technikát röviden litográfiának nevezik.
A 20. századtól az 1960-as évekig a félvezető integrált áramkörök fejlődésével az elektronikus berendezéseket miniatürizálták. A fent említett technológia fejlődése nélkülözhetetlen az ipari folyadékkristályos képernyős készülékekben történő alkalmazáshoz. Az anyagok számának növekedésével, a tudomány és az anyagok, valamint a mérnöki technológia továbbfejlesztésével, valamint az új megjelenítési módok és egyes vezetési technológiák kifejlesztésével a folyadékkristályos kijelző technológia gyors fejlődést ért el.
A félvezető integrált áramkörök kifejlesztésével az 1960-as években az elektronikus berendezéseket miniatürizálták.
1968-ban az egyesült államokbeli RCA Corporation GH Heilmeier bejelentette egy DS módot használó ipari LCD kijelzőt. Ezt követően az amerikai cégek először kezdték meg a digitális törött kódú LCD-órák gyakorlati kipróbálását.
1971-ben egy svájci cég gyártotta az első LCD monitort.
